Egy nap besétált egy tipikus amerikai bisztróba, a krómozott pultnál kért egy kávét és egy sonkás szendvicset, és leült az egyik ablak melletti boxba. Mivel sokan fordultak meg a helyen, akarva-akaratlanul fültanúja lett egy beszélgetésnek. A szomszéd boxban egy hölgy éppen arról mesélt barátnőjének, hogy a gyermekének milyen nehezen talál megfelelő zongoratanárt. Már több szakmai tudakozót megnézett, de még mindig nem lelte meg a megfelelőt. Elege volt abból, hogy csak a marketing alapján ítéljen meg egy zenepedagógust, de egy ismerőse sem tudott ajánlani neki senkit.
Emberünk lassan befejezte a szendvicsét, felállt, és kifelé menet megállt a beszélgető hölgyek mellett. „Elnézést, hogy ismeretlenül megszólítom Önöket,” – mondta – „de ha egy nap tudok segíteni, például egy jó zenetanárt keresni, szívesen megteszem”. Ennyit mondott a döbbent vendégeknek, majd átadott a mesélő anyukának egy névjegyet, és elment.
Két héttel később éppen az irodájában ült, amikor megcsörrent a telefonja. Az az anyuka kereste, akinek a névjegyét átadta a bisztróban. Még mindig hitetlenkedve kérdezte, komolyan gondolta-e az illető, hogy segít neki. Ő azonban rávágta: „Persze, hogy komolyan gondoltam! Adjon két órát, és visszahívom!”.
Két óra múlva aztán valóban jelentkezett, és megadta a nővére szomszédjának a számát, aki egy nagyon kedves, idős zongoratanárnő. A hölgy azt sem tudta, hogy köszönje meg, vagy hogyan fejezze ki háláját. „Sehogy,” - felelte hősünk – „de ha egy nap egy ismerőse ingatlant venne, vagy adna el Floridában, adja meg neki a számomat”.
Így lesz happy end a történetből (megtörtént esetről, valódi üzletről lévén szó, még én is meglepődöm néha, mennyire „filmes” a történet): a hölgy egyik ismerőse pár hétre rá valóban ingatlant akart venni. Az anyukának eszébe jutott a különös úr, aki névjegyet adott neki a bisztróban, megadta a számát az ismerősének, a történet főszereplője pedig csinos bevételre és profitra tett szert ezáltal.
Elmesélte aztán annak a közös barátunknak, akitől mindezt hallottam, hogy az ő üzleti terve viszonylag egyszerű. Minden hónapban legalább ezer névjegyet oszt ki a legváltozatosabb helyeken, az üzleti tárgyalásoktól, üzleti kommunikációktól kezdve a fenti példában említett bisztróig. Minden alkalommal, amikor a névjegyét átadja, hozzáteszi: „Ha tudok valamiben segíteni, csak keressen meg”. Így aztán néha a legképtelenebb szituációkban találja magát, mint például egy vadidegennek való zongoratanár keresés, de az egyenleg végül mindig őt igazolja: ugyanilyen képtelennek tűnő helyekről kap ajánlásokat, megkereséseket, valósít meg üzleteket. „A válság számomra annyit jelentett, hogy kétszer annyi névjegyet nyomatok és osztok szét, mint eddig,” – mesélte – „hiszen minimum kétszer annyi segítséget biztosan tudnék adni – ami egyúttal kétszer annyi ember, aki pontosan tudni fogja, mikor ajánljon engem.”.
Magyar vállalkozó fejjel gondolkozva néha elképeszt még ez a történet, ha eszembe jut. Viszont mindig elgondolkodtat, és példát mutat: ha semmi mást nem tesz az ember, csak ismeretségeket köt, próbál segíteni másokon a saját lehetőségei és eszközei által biztosított keretek közt, és egyetlen alkalommal sem mulasztja el pontosan pozicionálni, ki ő, mit csinál, és miben ajánlhatja őt a másik tovább. Ez a három elem – az új és új ismeretségek, az elsőre segítő szándékú megkeresés, és ehhez kapcsolva a pontos pozicionálás – tették dollármilliomossá az ingatlanüzletben ezt az üzletembert. Érdemes követni a példáját, ebben biztos vagyok.