Budapesten eltűntek a kultikus épületek, és már egy 56-os filmet se könnyű leforgatni, mert szinte nincs olyan része a városnak, ahol egységes lenne a kép – véli Varga Álmos, aki hegymászóként csöppent bele a filmezésbe. Azóta nagyjátékfilmekhez, reklámokhoz és rendezvényekhez keres helyszínt.

A helyszínkeresés is az a fajta filmes munka, amit nem lehet tanulni. Nálad ez hogy jött?
Kipróbáltam mindent, csavargó típus voltam, és éppen hegymászással foglalkoztam 15 éve, amikor szóltak a Pioneer Productions gyártócégtől, hogy nem vállalnék-e helyszínkeresős munkát. Nekem semmi közöm nem volt a filmezéshez, de tudták rólam, hogy ismerem a térképet és tudok fotózni. Az első munkám bevált, és egy ideig állandóan nekik dolgoztam, például kiépítettünk egy fotóadatbázist a rengeteg papírképből. A Pioneernak rengeteget köszönhetek, például, hogy én a minőségi, igényes munkán szocializálódtam, olyan nagy cégeknek dolgozhattam kezdőként is, mint a Pannon, a BMW, a Sony vagy a T-Mobile.

Varga ÁlmosA fotózáson túl mi szükséges még ehhez a munkához?
Fontos a művészettörténeti, hely- és stílusismeret, és jól kell tűrni a stresszt. Mindenki azt gondolja, hogy ez egy álommeló, amiben az ember nem csinál semmit, csak utazik, nézelődik és pénzt kap érte. Egyszer egy olyan helyszínen akartak forgatni, amely úgy néz ki, mintha egy szicíliai maffiózó vendéglője lenne, panorámával a tengerre. Horvátország partvidékén keresgéltem, majdnem bejártam az egészet. Egy hét volt arra, hogy megtaláljam a helyszínt, de a negyedik napon még mindig nem volt semmi. Aztán amikor már az ötödik napon sem volt semmi, akkor egy nagyon furcsa feszültség lett rajtam úrrá, hiszen már rám költöttek egy csomó pénzt, de még mindig nem tudtam felmutatni eredményt. Aztán persze az utolsó percben megoldódott, de ilyenkor hónapokat öregszem.

Hány helyszínkereső van az országban, és te miben vagy más, mint a többiek?
Kábé négyen vagyunk. Van, aki lakásokban jó, bármilyet fel tud hajtani, én viszont inkább a külső helyszínekben vagyok otthon. Nekem nagyon jó hosszú távú vizuális memóriám van, tehát ha kell egy speciális kanyar, ahol fenyőfák nőnek, akkor eszembe jut például egy olyan, ahol tíz éve egyszer jártam. Egyébként azért tudom elvégezni ezt a munkát, mert klasszikus nevelést kaptam. Hatévesen tudtam, hogy hol a halkés helye, milyen a fehérboros pohár és miért az. Ennek a nevelésnek a része, hogy édesapám nagy energiát fektetett abba, hogy megismerjük az országot, tízéves koromra az összes magyar várat és várromot szisztematikusan végigjártuk, szinte az összes múzeumban jártam, bejártuk a kastélyokat, villákat, erdőket, sziklákat, eveztünk a folyókon, és kialakult egy kép, hogy mi van itthon és mi nincs. Tudom, hogy Magyarországon hol van Tudor stílusú kastély, például Nádasdladányban vagy Csalapusztán. Mindennek a tudásnak nagy hasznát tudom venni, bár elindult egy tendencia, hogy a forgatások egyre inkább költséghatékonyak. Nagyon visszás helyzet sokszor ötezer forintokon alkudozni, miközben egy külföldi film sztársminkese a Four Seasonsben lakik.

Meg lehet ebből élni?
Magyarországon a helyszínkeresés páriának számít, nincs kitalálva, hogy mit lehet tőlünk elvárni és mennyiért, vagyis kizárólag ebből a munkából nehéz megélni. Itt nagyon sok a járulékos költség, például a kocsi, amivel többet megyek, mint egy taxis, vagy a fényképezőgép, amit szinte háromhavonta lehet lecserélni, mert napi ötszázezer képet készítek vele néha bányákban, néha hóviharban. Nem mindegy az sem, hogy mit várnak el az embertől, tehát nem világos, hogy nem ugyanaz a javadalmazása annak, ha azt mondják, hogy fotózzam le a Lánchidat – ezért egyébként nem is kérnék pénzt – vagy ha olyan speciális kérés van, hogy keressek egy XVII. századi cseresznyefa-kazettás könyvtárat, ahol északi és déli ablakok is vannak. Egyre kevésbé igényesek a filmesek, előfordul, hogy keresni kell egy lakást, de amikor van egy következő munka, akkor nem kerestetnek újat, hanem ugyanabban forgatnak. Ezért van az, hogy sok reklámban ugyanaz a lakás vagy kávézó tűnik fel, és ezért van az is, hogy vizuáltechnikával és alkalmazott fotográfiával is foglalkozom. Az emberek műveltsége, össztudása iszonyú tempóban csökken, lassan már az sem tűnik fel, ha görög környezetben játszódik egy középkori film... Ha a nézőnek mindegy, akkor minek is költsenek erre a filmben?

Keresztül-kasul bejártad már Magyarországot. Milyennek látod?
Végtelenül elkeserít, ahogy hatványozottabban látom az ország, a városok, falvak romlását. Az emberek elképzelik ezt az országot, és melléképzelnek például rengeteg varázslatos erdőt. Nálam azonban szép lassan összeállt a kép, hogy egyáltalán nincs már erdő, mert amit annak hiszünk, az csak a faluszéli fás domboldal, és a domb másik oldalán megint ott egy település. Magyarországon az erdőnek maximum pár kilométer után vége szakad, mert ott húzódik egy műút vagy egy ipari park. Budapesten eltűntek a kultikus épületek, mindenhol megváltoztak az utcák; míg korábban könnyedén megoldást lehetett találni itt egy 1960-as New York-i vagy középkori magyar utcarészletre, addig ezek jórészt megszűntek és csak trükközésekel használhatók. Már egy 56-os filmet se könnyű leforgatni, mert szinte nincs olyan része a városnak, ahol egységes lenne a kép. Ha van egy jó belső udvar vagy egy szép utcarész, akkor ott modern kávézót nyitnak és megölik az egészet. Lassan eljutunk oda, hogy élhetetlen, zavaros masszává válik a város. Ezt, ami itt fejlődés-fejlesztés néven történik, én a legnagyobb pusztulásként élem meg.

Forrás
Kreatív Online